A kosárlabda egy rendkívül élvezetes labdajáték, amelynek a célja, hogy a labdát eljuttassuk az ellenfél kosárgyűrűjébe. A játék attól válik izgalmassá, hogy a gyűrűt egy palánkra rögzítik. Ezért, bár a legmagasabbak felugorva elérik, általában mégis inkább dobva ejtik bele a kosarasok a játékszert. Ez pedig azt jelenti, hogy bár a pályán mozognak a játékosok meghatározott szabály szerint, a játék célja egy szinttel följebb van. Minden mozgásuk végső célja, hogy a kosárba ejtsék a labdát.

Az életünk is egy nagy kosármeccs. Ha képzeletben letakarjuk a labdát és a két kosárgyűrűt, és így nézzük, hogyan rohangálnak a játékosok a pályán, az elég értelmetlennek tűnik. Pedig keményen dolgoznak a fiúk-lányok, az azért látszik így is. Azt is megfigyelhetjük, hogy valakit lecserél az edző, mert már kifutotta magát. Számára befejeződik a játék, míg a többiek folytatják.

Nemde ilyennek látszik az életünk? Gürizünk, rohangálunk eszeveszetten, létrehozunk számunkra fontos dolgokat, átélünk közösen élményeket, aztán lehoznak a pályáról: befejezzük iskoláinkat, véget ér egy szerelem, munkahelyet váltunk, máshová költözünk, felnőnek a gyerekeink, leérettségizik az unokánk, nyugdíjba megyünk, elfogy az egészségünk, végül befejezzük földi pályafutásunk. És bármennyire szép mindez, valahol értelmetlennek tűnik. Éppen úgy, mintha kosármeccset néznénk labda és gyűrű nélkül. Ez a kettő ugyanis a mi játékunkban láthatatlan. Az egyik a mi kezünkben van - ezek életünk nagy lehetőségei -, a másik - ha meg is érintjük az élet kiváltságos perceiben - alapvetően elérhetetlen számunkra. Mégis van egy előzetes tudásunk arról, hogy ez a kettő szorosan összetartozik. Ha jól megfigyeljük a pályán futók mozgását, azt látjuk, hogy időnként ugranak, nyújtóznak egyet. Sőt, mintha egész ide-oda cikázásuk, a cinkos összjátékok, mások kerülgetése épp ezekre a pillanatokra futna ki: ezek életük nagy dobásai. Hitünk szemével nézve vesszük észre, hogy az egész játék a gyűrűre irányul. A labdát eleresztjük, sőt eldobjuk azért, hogy a gyűrűvel összhangba állva fussa be pályáját. "Mert akiket [a gyűrű] vezérel, azok [a gyűrű] fiai." (Vö. Róm 8,14) Életünk célja a gyűrű és a labda násza; ez ad értelmet a mi futkosásainknak. Eldobjuk, majd várjuk a labdát, "mikor tér vissza a menyegzőről, hogy mihelyt jön […], azonnal" nyitott tenyérrel fogadjuk (vö. Lk 12,36). A labda röpte felszabadít: "nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét csak féljetek, hanem a gyermekké fogadás Lelkét" (vö. Róm 8,15). És ahogy felhangzik az üdvrivalgás: "Kosár!", "az igazak felragyognak, olyanok lesznek, mint a szikra, amely a nádasban tovaterjed." (Bölcs 3,7) Egyetértő morajlás fut végig mindenkin, aki tudja, hogy a játék a gyűrűről szól, hogy oda kell jusson szívem összes kincse, labdája. "Ha harc támad is ellenem, akkor is reménykedem. Egyet kérek az Úrtól, azért könyörgök: hogy [a gyűrűig eljussak] életem minden napján, hogy láthassam az Úr gyönyörűségét." (Zsolt 26(27), 3-4)

Amikor gyertyát gyújtunk szeretteink sírjánál, emlékezzünk nagy dobásaikra, amikor életük labdája megtalálta a gyűrűt; a gyűrűt, amely immár végleg befogadta őket magukat is.