Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a régi időkben egy ezüst kanál. Ekkor még nem nagyon készültek evőeszközök hazánkban, csak néhány nemes úr hozatott magának egyet-egyet külföldről, hogy dicsekedhessen vele udvarháza lakomáin. Büszke is volt a szép ezüst kanál arra, hogy különlegesnek számít, és élvezte, amikor kecses alakja, szép, öblös formája vizslató tekintetek kereszttüzébe került. Első gazdája elefántcsont dobozt készítetett neki, és megmutatta előkelő vendégeinek, de nem használta étkezésnél. Megszokta öreg fakanalát. A kanál azt gondolta, hogy ő az udvarház dísze, amit illik megbámulni mindenkinek. Eszébe sem jutott, hogy bármilyen konyhai edényhez hasonlítana, hogy bárkivel szóba elegyedhetne az udvarház tárgyai közül, és lehetne közös témájuk az ő dicséretén kívül.

Később az udvarházat, kanalastul, mindenestül megörökölte a nemesúr egyik fia, aki ugyancsak finom ember volt, és maga is nagy becsben tartotta az ezüst kanalat. Minden étkezéshez vitte magával, ahogy akkoriban szokás volt, és avval étkezett. A forró levesnek a széléről vett vele, hogy meg ne égesse a nyelvét, a főzelékbe viszont már jó mélyen belemártotta, hogy a sűrűjét lapátolja bendőjébe. Képzelhetik, hogyan utálkozott az ezüst kanál, akit addig csak a háziszolga dörzsölt meg időnként finom ruhával, hogy fényes legyen! Most meg mindenféle sós, savanyú, édes kotyvalékban kellett elmerülnie nyakig. Mintha nem ő lenne csodálatra méltó, hanem az étkek, amikkel unos-untalan megtöltik! Felháborító! - gondolta. Azt azért élvezte, hogy minden használat után gazdája gondosan eltörülte. Az ezüst kanál sokáig visszasírta előző gazdáját, a napokat, amikor "bíborban és patyolatban" (vö. Lk 16,19) gazdagon bélelt "elefántcsont dobozában aludt, és fekvőhelyén henyélt" (vö. Ám 6,4a). Önsajnálatában látta ugyan a többi edényt, amelyet az udvari lakomák alkalmával felsorakoztattak, de nem vett tudomást a sok konyhai eszközről, amely "ott feküdt [… díszes szekrénye] előtt, tele fekéllyel" (vö. Lk 16,20), koszosan és elnyűtten egy-egy lakoma után. Ő csak a maga sorsát siratta. Eszébe sem jutott, hogy a többi edénnyel közös lenne a sorsuk. Inkább utálkozott rajtuk, ha látta, hogy néha földre esve "a kutyák jöttek és nyalogatták" a rájuk ragadt maradékot. (Vö. Lk 16, 21b)

Aztán ahogy ura használta, idővel megváltozott minderről a véleménye. Rájött, hogy immár nem kellett suvickolni, mert a serény munkában magától is kifényesedett. Elkezdte élvezni, ahogy szorgalmasan belemerül minduntalan az ételbe, hogy táplálja urát, "teljesítve megbízatását bűntelenül és feddhetetlenül" (vö. 1Tim 6,14a). Nem nézte le már a munkában megkopott, többi konyhai edényt, hanem "igazságos lelkülettel, életszentséggel, hittel, szeretettel, türelemmel és szelídséggel" (1Tim 6,11b) szemlélte odaadó szolgálatukat. Bánta egykori pökhendiségét, amely miatt fel sem merült benne, hogy ők a barátai lehetnének. Most már látta közös hivatásukat, hogy tápláljanak másokat "megvívva a hit jó harcát, és megszerezve az örök életet" (1Tim 6,12a). Sajnálta az elvesztegetett időt, amíg csak önmagában tetszelgett. Eszébe jutott, hogy mestere "házában van még öt testvére. [Úgy szerette volna] figyelmeztetni őket, nehogy ők is" bezárkózzanak önzésük poklába (vö. Lk 16.27b-28) ahelyett, hogy érdemszerző módon hasonlítanának "Krisztus Jézusra, aki Poncius Pilátus előtt tanúságot tett az igazság mellett" (vö. 1Tim 6,13b). Aztán belátta, hogy "köztük és közte [országnyi] nagy szakadék tátong" (vö. Lk 16, 26a), "van nekik" is kecses alakjuk, szép, öblös formájuk, ami segíti őket abban, hogy elajándékozzák magukat mások szolgálatára. (Vö. Lk 16, 29) Beletörődött, hogy "ha [… ezekre az adottságaikra] nem hallgatnak, ha [... valaki messzi országból tér vissza hozzájuk], annak sem hisznek." (Vö. Lk 16,31) Így aztán nem a messzi testvérekről ábrándozott a továbbiakban, hanem azokra figyelt, akikkel együtt szolgált a házban. Minden tárgyhoz volt egy jó szava, kedves dicsérete. Rég nem várta el, hogy őt dicsérjék. Hálás is volt minden edény az ezüst kanál nagy átváltozásáért, nekik ajándékozott, szelíd csillogásáért. Így lett a tárgyak szemében az udvarház haszontalan díszéből az udvarház szolgálatkész királynője.