elmélkedés az Évközi XXXIII. Vasárnap szentírási szakaszaihoz
Kemencepadkán ülni nagyszerű dolog. A hátunkat nekitámasztjuk a forrón duruzsoló búbos kemencének, és miközben felmelegíti a kemencében lobogó tűz a hátunkat, a lábunkat, minden tagunkat, kedvünkre beszélgethetünk, olvasgathatunk. Kemencepadkán ülni azért is nagyszerű, mert nem lehet vértben, pajzzsal, nagykabátban odakuporodni, csak ingujjban, nekivetkőzve. Nem tudunk felcicomázva, álarcot hordva, szerepet játszva trónolni, nem tudjuk adni az úri dámát, a gavallért, nem tudjuk a másikat tisztes távolból méregetni és ítélkezni fölötte, mert a kemencepadkán összezsúfolódunk egymás mellé, letesszük a subát, bekecset, cifra szűrt és az egyéb cafrangokat, és egy szál pöndölyben ismét hasonlítunk egymásra, mint gyerekkorunkban, amikor mindannyian utcagyerekek voltunk.
Ilyen a mennyország is. Mert kényelmetlen hízott kappanként, mindenféle magunkra aggatott maskarában a kemencepadkán összepréselődni. Lehet, hogy le kell adni pár kilót, és le kell vetni, ami nem ránk való. De hát van miből leadni, van mit letenni: a kényelemszeretetünk, önféltésünk, önzésünk, sértődöttségünk mind "olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket – mondja a Seregek Ura –, úgy hogy sem gyökér, sem lombozat nem marad belőlük." (Mal 3,19) Porig ég Isten szeretetében minden, ami elválaszt, minden, ami gőgössé tesz. És ahogy a kemencében megpiszkáljuk a tüzet, "felragyog az igazság napja, és sugarai üdvösséget árasztanak." (Mal 3,20a) Addigra kiég belőlünk minden, ami kistílű és féltékeny, kapzsi és nagyravágyó. Leülve a kemencepadkára mindenkit azért a kevésért szeretünk, aki ő maga. Isten előtt mindannyian rászorulók vagyunk. "Az Isten szeretete egyben a szegények szeretete is. […] Ez nem csupán emberi kedvesség, hanem kinyilatkoztatás. A kapcsolat azokkal, akik alacsony sorból származnak, és nem rendelkeznek hatalommal, alapvető lehetőség arra, hogy találkozzunk a történelem Urával. Ő a szegényekben továbbra is szól hozzánk." (Vö. XIV. Leó pápa, Dilexit te kezdetű apostoli buzdítása, 5. pont) "A szegény egy erős és megbízható remény tanújává válhat […] nem a hatalom és a birtoklás biztonságára támaszkodik [...] reménye csakis másra támaszkodhat. Amikor elismerjük, hogy Isten a mi első és egyetlen reményünk, mi magunk is megtesszük ezt a lépést." (XIV. Leó pápa üzenete, A szegények 9. világnapjára, 2. pont) Ha feladjuk a függetlenség illúzióját, valljuk a szegényekkel, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, akkor hívő emberként, bár látjuk, hogy "kő kövön nem marad, mindent lerombolnak [...], nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Nagy földrengés lesz itt is, ott is, éhínség és dögvész" (vö. Lk 21,6.10-11), mégsem riaszt bennünket a Föld állapota, a világpolitika, mert "te vagy, Uram, az én reménységem" (Zsolt 71,5a). Ez a remény tesz képessé arra, hogy az egész teremtés nevében kitörő örömmel harsogjuk majd a kemencepadkáról "harsonákkal és zengő kürtökkel, zúgó tengerárral, tapsoló folyamokkal és az ujjongó hegyekkel: eljön az Úr ítélni a földet, igazságban ítéli az egész világot." (Vö. Zsolt 98(97),6-9) A kemencepadka nyújtotta testvériség reménye addig is cselekvésre ösztönöz, "hogy ne éljünk tétlenül közöttetek, senki kenyerét ingyen ne együk [… és] senkinek ne legyünk terhére." (Vö. 2Tessz 3,7-8) Már itt a földön együtt tevékenykedünk, hogy a kemencepadkán majd együtt is pihenjünk.