elmélkedés az Évközi XVIII. Vasárnap szentírási szakaszaihoz

Mindig is szerettem megsimogatni a mezei virágok leveleit hajnalban, és a róluk összegyűjtött párát a kezembe dörzsölni. A felszálló pára csak így megragadható. Amikor a Prédikátor azt hajtogatja, hogy "minden hiábavalóság" (vö. Préd 1,2), valójában a párához hasonlít bennünket: képzeljük el, hogy pára vagyunk: könnyűek, törékenyek, illékonyak: "olyanok, mint a hajnali álom" (Zsolt 90(89),5b). Következésképp bármi sikert, gazdagságot érünk el, csak annyi kapcsolatunk van vele, mint a levélen ülő vízcseppnek a levéllel. Bármikor lesodródhatunk. Annyi mindenen kicsapódhat a pára, de előbb-utóbb mégiscsak felszáll, és visszajut a felhőbe. Ugyanígy az egyetlen biztos az életünkben, hogy Isten szeretetfelhője átölel. "Keressétek tehát azt, ami odafönt van, [...] az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre." Kicsik vagyunk, de vonz bennünket "Krisztus [...] az Isten jobbján" fölfelé. (Vö. Kol 3,1b-2) Igaz, leköt bennünket a föld sokféle gazdagsága, üde páraként megtermékenyítjük mindezt a szépséget, és csodák születnek kezünk munkájából. Mégsem teszik mindezek önmagukban életünket teljessé. "Hisz jó néhány ember munkálkodott bölcsen, okosan és sikerrel, azután át kellett engednie szerzeményét olyannak, aki mit sem fáradt érte." Minő csalódás! (Vö. Préd 2,21) "Így jár az, aki kincset gyűjt magának ahelyett, hogy Istenben gazdagodnék." (Lk 12,21) "Vessétek le [hát a földhöz ragadt,] régi embert szokásaival együtt, és öltsétek föl az újat, aki [könnyű páraként kicsinységében is] állandóan megújul Teremtőjének képmására a teljes megismerésig." (Vö. Kol 3,9b-10) Cseppnyi párának képzelni magunkat a Teremtő Isten ölén segít helyesen viszonyulnunk feladatainkhoz, életünkhöz, amelyek mind csupán eszközök arra, hogy Istenre hasonlítsunk, és így legyen "Krisztus minden mindenben." (Kol 3,11b)