Évezredek óta ismert jelenség a nagy műveltségű kultúrákban, hogy a gazdag emberek drágaságaiknak apró dobozkákat, rejtett retesszel zárható szelencéket készítettek. Ha mások elől elrejteni akarták ezeket a tárgyakat, akkor hétköznapi használati tárgyakba, korsókba, fazekakba rejtették őket, egyébként azonban kiemelt helyen, mívesen kidolgozott, rafinált, rugós zárakkal ellátott skatulyákban tárolták, amelyekben bemutathatták őket díszvendégeiknek, családjuk legfontosabb tagjainak.

Időnként előkerülnek ilyen szelencék padlásról, kamrából, szekrény mélyéről. A régészek is találnak néha ilyeneket. Ezek a dobozkák sokszor úgy vannak kiképezve belülről, hogy rögzítik a néha különleges alakú tárgyakat, így biztonságosan lehet őket elhelyezni és szállítani bennük.

A szelencék maguk is műremekek, mégis a bennünk elhelyezett tárgyak nélkül tátongóan üresek. Gyakran adott tárgyhoz tervezik, méretezik őket, mást nem is lehet bennünk elhelyezni igazán. Ilyenek vagyunk, mi, emberek is. Arra vagyunk tervezve, hogy Istenre hangolódjunk, képmását hordozzuk, kapcsolatban legyünk vele. Ki lehetne boldog, Istenem, "ha te nem adtál neki [rád figyelő szívet], és nem küldted el neki a magasból szent lelkedet?" (Vö. Bölcs 9,17) "Üggyel-bajjal értjük meg, ami kézenfekvő. Hát akkor [azt, ami boldoggá tesz,] ki tudná kifürkészni?" (Vö. Bölcs 9,16b) Ez a rád hangolódás az igazi bölcsesség.

Vajon felismerem-e embertársamban, hogy Isten képmását hordozó szelence? Pál arra tanítja a keresztény nagyurat, Filemont, hogy Onezimuszban ne a szökött rabszolgát lássa, hanem megkeresztelt társát, "már nem mint szolgát, hanem többet: mint szeretett testvért." (Filem 1,16a) Pál megható ajánlólevelet küld vele: "úgy küldöm vissza hozzád, mint saját szívemet." (Filem 1,12) 

Sokszor érezzük magunkat üres szelencének. Zavar az üresség, ezért telepakoljuk magunkat a kedvenc sorozatunkkal, vásárlással, élményekkel, hírekkel, pletykákkal. De ezek nem illenek bele a szelencénkbe. Ami beleillik, azt mi nem tudjuk beletenni. Azt ajándékba kapjuk, ha megnyíltunk előtte, és türelmes várva befogadjuk, amikor jön. Szelenceként ennek a befogadásnak, alázatos megnyílásnak a művészeivé kell válnunk. Ez egy másfajta aktivitás, nem tevékenységi láz. "Aki nem hordozza" ezt a művészetet, aki maga akarja kézben tartani és megoldani "apja, anyja, felesége, gyermekei, fivére és nővére, sőt még saját maga" minden baját is, és Atlasz módjára, görnyedten, mégis gőgösen, azt tartja, hogy az ő vállán nyugszik egész élete, "nem lehet az én tanítványom". (Vö. Lk 14,26-27) Bábeli büszke tornyot építünk kétségbeesetten, hadakozunk tízezer katonával szemben egy egész világgal (vö. Lk 14,28-32), ahelyett, hogy nyitott szelenceként befogadnánk azt, aki egyedül minden. "Térj hozzánk, Urunk, meddig késlekedsz? Légy könyörületes szolgáidhoz. Taníts meg számotvetni napjaink sorával, hogy bölcsességre neveljük szívünket." (Zsolt 90(89),14.13)