Oly sokan tartják városukat, falujukat a világ közepének. Még többen saját magukat gondolják annak. Ebből születnek aztán a háborúk. Mert nem lehetek én is, meg te is a világ közepe. Erről szól az Édenkert elbeszélése a Bibliában. Mert mi is van az Édenkert közepén? Isten szerint az élet fája. A "minden fa gyümölcsének" (vö. Ter 3,1c) birtoklásáról handabandázó kígyó hatására az ember azonban elkezdi a jó és a rossz tudásának fáját látni a kert közepének.

Isten szerint a világ közepe egy élettel teli ősbizalom, gyermeki ragaszkodás, szerelmes kéz a kézben, ahol mindent együtt élünk át, együtt döntünk el. A középpontot tévesztett ember világa azonban a gyanakvás csapdájába esik: Hátha Isten nem is jó, és irigyli, hogy "olyanok lesztek, mint [... ő], aki ismeri a jót és a rosszat" (vö. Ter 3,5b)?

Isten "megalkotta az embert a föld porából", mint bármely más élőlényt, de ezután "orrába lehelte az élet leheletét", hogy mint képmása éljen, orrában az élet illatával. Ezért az embernek nemcsak biológiai élete van, fizikai fájdalmakkal és gyönyörökkel, érzésekkel és fantáziaképekkel, hanem álmai vannak a jóról, a szépről, az igazról. A bűnbe esett embernek azonban beszűkül a látása, csak azt nézi, ami "élvezhető, tekintetre szép, és csábít a tudás megszerzésére" (vö. Ter 3,6a).

Ilyennek ismeri világát a szent szerző Salamon király udvarában: életről, bizalomról, szerelemről álmodozik; egy életről, ami több, mint biológia. Ugyanakkor valami lerontja benne az álmokat, és gyanakvást ültet a helyébe. Egyszerre csak azt veszi észre, hogy nincs már számára se szerelem, se barátság, gőgössé válik, hogy neki senki ne mondja meg, hogy mi a jó és mi a rossz, hiszen jól tudja azt ő magától is. Marad számára az élvezni való, a kívánatos és a mások feletti uralmat biztosító tudás.

Jézus Krisztussal azonban újra megjelenik a földön az életét egészen Isten felé fordító ember, aki "hallja az igét és meg is érti azt" (Mt 5,23b). Ez nem Jézus privilégiuma, mert az ő "igaz volta minden ember életére megigazulást áraszt" (Róm 5,18b) A kegyelemben megújult ember nem cseréli föl a bizalmat a gyanakvásra, szíve középpontjában az élet van, nem az öntörvényűség, élni akarja az emberi élet teljességét, nem pedig annak egy beszűkült értelmét.

Ezért az "élvezni való" hajkurászása helyett a bizalmat választja Isten iránt, hiszen "ő ad neki eledelt alkalmas időben" (vö. Zsolt 145(144),15b). "A kívánatos, a látványos, a sikeres" trófeái helyett a ráhagyatkozást gyakorolja, mert nem másokat maga mögé utasító szeretne lenni, hanem másokkal szárnyaló. "A világ valamennyi országát és azok gazdagságát" (Mt 4,8b) is visszautasítja, mert nem birtokolni akar, hanem elsősorban fiú akar lenni, akit így szólongat az Atya: "Fiam! Te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd." (Lk 15,31b) Mivel minden kísértésben az Atya mellett döntött, "otthagyta őt a sátán" (Mt 4,11a). Ezúton találjuk meg mi is a világ közepét, és tudván tudjuk már, hogy nem mi vagyunk azok. Ezért énekelhetjük Dávid királlyal: "tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az igaz lelket újítsd meg bensőmben!" (Zsolt 51(50),12)