"Testvéreim! Ti, akik egykor sötétség voltatok, most világosság vagytok az Úrban." (Ef 5,8a) Ez a jó hír fogadta a frissen megkeresztelteket Pál apostol közösségeiben. Kereszténynek lenni egyszerre jelenti saját sötétségeink beismerését és a Fény, Jézus Krisztus megvallását: "Támadj fel holtodból, és Krisztus rád ragyog!" (Ef 5,14b) Az ÚR kedvét leli az előtte megnyílt lélek töredékességében, kicsinységében. Dávidra senki nem gondolt az áldozati lakománál, de az ÚR őt választotta, a "legkisebb[et … aki] vörös volt, és nyílt tekintetű." (Vö. 1Sám 16,11-12)

Minden gyengeségünk rábízható Istenre. Minden ügyetlenségünk az Ő kezébe adható, hogy erényt kovácsoljon belőle. Minden sötétségünket bevilágítja, ha kitárjuk előtte. Ő az ÚR! "Aki istenfélő és teljesíti Isten akaratát, azt meghallgatja. Mióta a világ világ, sohasem lehetett hallani, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született szemeit. Ha ő nem Istentől volna, nem tehetett volna semmit." (Jn 9,31b-32) Neki kell adnunk időnket, képességeinket, még sötétségeinket is, hogy beragyogja, megsokszorozza és célba segítse. Mert "amit feltárunk [előtte], arra fény derül, és amire fény derült, az maga is fény." (Ef 5,13-14a)

Egészen addig, amíg megoldjuk napi feladatainkat nélküle, meg fogunk lepődni és felháborodunk a feltételezéstől, hogy netán nem látjuk jól a dolgokat. "Csak nem vagyunk mi is vakok?" (Jn 9,40b) Ha bevalljuk gyengeségeinket saját magunknak és neki is, és társunknak választjuk Őt, eláraszt minket a fény és a béke, "mert ott vagy vélem, biztonságot ad vessződ és pásztorbotod." (Zsolt 23(22),4b)