Refidimnél a pusztában a Mózes vezette nép szomjas. Fele sem tréfa egy nomádnak, aki állataival oázisról oázisra vándorolva él, ha egyszer csak kiszáradva találja az egyik szálláshely kútját. A következő vízforrás újabb napi járóföldre van. Ha azonnal elindulnak, akkor is állataik fele odaveszhet, nem beszélve családjaik gyengébb tagjairól, a gyerekekről, az idősekről. Könnyen eluralkodik rajtunk így az aggódás: Mózes azt ígérte, hogy Isten velünk van, de hol?

Persze, tudjuk, hogy nem szerencsés pánikba esni. Hideg fejjel és lángoló szívvel, bizalommal hamarabb találunk megoldást. Újra előttünk az Édenkert kérdése: vajon Isten irigy-e ránk, és irigységből tiltotta-e meg, hogy együnk a jó és a rossz tudásának a fájáról? Csak azért "hozott ki minket Egyiptomból [...], hogy szomjúsággal öljön meg bennünket gyermekeinkkel és állatainkkal együtt?" (Vö. Kiv 17,3b) Vajon miért nem ment ki bennünket Isten a megpróbáltatásainkból?

Ha lehiggadunk, és nemet mondunk a pánikra, ha Istennel keressük határhelyzeteinkből a kiutat, és bizalommal nézünk "a sziklára, víz folyik majd belőle, hogy igyék a nép." (Vö. Kiv 17,6b) "A nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiárad szívünkbe az Isten szeretete" és a pánik, az aggódás helyét átveszi a Jézus Krisztusba vetett hit és a bizalom, "amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk." (Vö. Róm 5,5b.2b) Ha "tudnád, hogy ki mondja neked: »Adj innom!«, inkább te kérnéd őt, és ő élő vizet adna neked. [...] Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benned." (Vö. Jn 4,10.14))

Dönthetünk a bizalom mellett a pánik és aggódás helyett életünk minden határhelyzetében. Hitünk megőriz bennünket élőnek és rugalmasnak a kihívások között. "Ne keményítsétek meg szíveteket, mint egykor Meribánál, Massza napján a pusztában, [...] mert ő a mi Istenünk [...] dicsőítő énekkel lépjünk színe elé!" (Vö. Zsolt 95(94),8.7a.2a)