Mondják, "a remény hal meg utoljára". Mégis, egyáltalán nem mindegy, miben reménykedünk. "Reményeink" legtöbbször csak ösztönök, vágyak. Valami hajt egy irányba, ahonnan vágyaink kielégítését várjuk. Ezek a hajtómotorjaink bennünk vannak, ezért ha csak ezekre hallgatunk, nem figyelünk a környezetünkre, és sokszor önző módon járunk el.

A remény a szó teljes értelmében egy külső, objektív vonzás, ami nem elvakít, belehajszol, hanem kimozdít maga felé, lendületet ad, és átsegít a nehézségeken. Vannak rövid és középtávú reményeink. Pl. reméljük, hogy beilleszkedik gyermekünk az új osztályközösségbe iskolaváltáskor, ugyanígy mi az új munkaközösségbe munkahelyváltáskor. Reméljük, hogy jól ki tudja majd használni családunk a vásárolt nyaralót. Vagy reméljük, hogy az elkezdett sportolás a szükséges életmódváltásra sarkall.

Bár ezek a remények megnyitnak kifelé bennünket, és változásra, alkalmazkodásra, új ismeretek elsajátítására ösztönöznek, egyszóval elősegítik, hogy kilépjünk önmagunkból, és másokra nyitott, másokkal együttműködő személyiséggé váljunk, mégis ezek a remények mind immanens síkon mozognak, és ellentétben a vágyainkkal, amelyek a végtelenig hajtanak bennünket, ezek józanul megelégszenek a társadalmi közeg nyújtotta távlatokkal.

Ilyen józan reménysíkon mozog az apostolok közösségszervező feladata, amely szembesül a megnövekedett keresztény egyházban megjelenő kulturális különbségekkel, amelyeket orvosolnia kell, tudniillik, "hogy a mindennapi alamizsnaosztáskor a [görög nyelvű kisebbség] özvegyeit [az arám anyanyelvű családok szolgálattevői] háttérbe szorítják" (vö. ApCsel 6,1b). Ezért megkérik a közösséget, hogy jelöljenek ki a görögök közül "hét jó hírben álló, Lélekkel eltelt bölcs férfit" (vö. ApCsel 6,3), akik ezt a problémát orvosolják. Mindez azonban túlmutat önmagán, mert nem csupán józan továbblépésről van szó a közösségfejlődésben, hanem arról, hogy a karitatív gondoskodás, "az imádság és az ige szolgálata" (vö. ApCsel 6,4) a krisztusi közösség három egyenrangú pillére kell legyen. Ez pedig túlmutat az immanens reménysíkon, és nem csupán egy jól olajozott társadalom létrehozásáról tanúskodik, hanem végtelenbe mutató elemi vágyaink végpontjában, Krisztusban rögzíti mindennapi cselekvésünk koordinátarendszerét.

Ha immanens módon szervezzük életünket, akkor Krisztus az "a kő, amelyet az építők elvetettek [... és az emberek] elbotlanak benne, mert nem fogadták el hittel a tanítást, amelyre meghívást kaptak." (Vö. 1Pt 2,7b-8) Számukra a hit, a vallásgyakorlás egy felesleges, bosszantó, zavaró körülmény. A Krisztus-tanítvány is átélheti ezeket az érzéseket. Lehet, hogy egy fárasztó nap után ki is mondom: "Jó lenne megoldani napi problémáimat, és nem törődni mással!", de mert Jézus ösztökélésére a keresztény messzire néz, nem nyomja el a benne lévő ürességet szórakozással, hanem folyamatosan átkeretezi az életét Mestere reménysíkján: "Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek! [...] hogyan ismerhetnénk hát az utat? [...] Én vagyok az út [...] Senki sem juthat el az Atyához, csak általam." (Vö. Jn 14,4-6) Krisztus reményünk végpontja, benne össztalálkozik vágyaink végtelenje a végtelen Isten atyai szeretetével. "Az istenfélőkre ügyel az ÚR szeme, akik bíznak az ő irgalmában." (Zsolt 33(32),18)