Egyik ámulatból a másikba ejt bennünket a természet tavasszal. A rügyek duzzadása után először színes virágkosztümbe öltöznek a fák. A terméskötődés után üdezöld lombdísz váltja föl a színes ruhát. Robbanásszerű növekedéssel a rügyekből ágak nőnek, levélcsoportok bomlanak ki, és ernyőként lombkorona borul az ágakra. Mindez elrejti előlünk, hogy csendesen az ágak tövén a magház fölé tápláló gyümölcs borul, és a nyár folyamán, legkésőbb őszre beérik a termés, hogy az érett gyümölcs a földre hullva táplálékkal kényeztesse a magocskákat, amelyekből magoncok, majd csemeték, végül sudár növésű, új gyümölcsfák nőnek.

Így bomlik ki a szemünk előtt a Szentírás értelme húsvét harmadik vasárnapján. Péter apostol a pünkösdi beszédben újraértelmezi a tizenötödik zsoltárt. A zsidó nép számára az Istenre hagyatkozás lakmuszpapírja volt a templomot gondozó leviták törzse, amelynek léte, megélhetése függött a zsidóság Templomnak tett adományaitól. "Isten az én osztályrészem és sorsom kelyhe: örökségemet tőle várom." (Zsolt 16(15),5) A levita puszta létével arra buzdított, hogy az emberek egymást segítve, Istenbe vetett reményben éljenek. Idővel ezen a reményen már nemcsak Isten népe, hanem az egyén örök sorsát is értették. "Gyönyörűségre hívtál engem, jobbod mellett szünet nélkül." (Zsolt 16(15),11b) Az apostolok pedig húsvét után Jézus kereszthalálában és feltámadásában ennek a zsoltárnak is mélyebb értelmét fedezték föl: "Ti a Názáreti Jézust [...] istentelenek keze által felszegezve megöltétek. Isten azonban föloldozta a halál bilincseit. [...] Mert ezt mondja róla Dávid: [...] »nem hagyod lelkemet az alvilágban« (Zsolt 16(15),10a)." (Vö. ApCsel 2,22-25.27) Halála és feltámadása Isten gondoskodó szeretetébe vezet be bennünket. Gyermeki bizalommal és ragaszkodással fordulhatunk hozzá, "ha Atyának hívjuk őt, [... hiszen] Krisztusnak, a hibátlan és szeplőtelen báránynak drága vére árán" húsvét szabadság-élménye teljesedik be a mi életünkben is, "hogy higgyetek és reméljetek Istenben." (Vö. 1Pt 1,17.19.21c) Ez a boldog, reményteli élet Isten ajándéka az ő fogadott gyermekeinek.

Rácsodálkozhatunk az emmauszi tanítványokkal együtt Isten minket egyre mélyebben átölelő szeretetére, amely képessé tesz arra, hogy ne számításból, érdekből és félelemből szőjük egybe életünk tarka köntösét, hanem minket feltámasztó, bensőséges, isteni bizalomból. Mindez Isten örök akarata volt, ami kiviláglik abból, ahogy a Feltámadott "Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól." (Lk 24,27)