Nemrég lehetőségem nyílt egy nagy európai Mária-kegyhelyen részt venni a péntek esti rózsafüzér-imádságon. Sokan voltunk a téren a szemerkélő esőben, és csípős szél nyaldosta az összetömörült embereket. Mindannyiunk kezében hosszú gyertya volt, amelyre öblös műanyag karimát húztak, hogy védje a gyertyalángot. Miközben különböző nyelveken elhangzott elmélkedésekkel megtűzdelve morzsoltuk a tizedeket, hol egyikőnk, hol másikónk gyertyája aludt el a tömegbe bele-belekapó szélben. Ilyenkor egymáshoz fordultunk, és adtunk a másiknak pislákoló lángunkból. Nekem vagy ötször kellett újra gyújtanom a gyertyámat, pedig egyik kezemmel teljesen lefogtam a műanyag karima tetejét, de még így is, minden elővigyázatosságom ellenére mások segítségére szorultam. Így volt ezzel mindenki más is. Csodálatos volt, amikor elindult a gyertyás körmenet, mint egy szétnyíló rózsa szirmai, szétterült ez a sok kicsi pislákoló fény, és betöltötte a teret szinte teljes egészében. Együtt énekeltünk, imádkoztunk, és gyönyörködtünk a Mária szívével imádkozó egyházban.

Ez az élmény elevenedett föl bennem a tíz szűz példázatát olvasva. A lámpások valójában pislákoló olajmécsesek voltak Jézus korában nagyon pici fénnyel. Ahhoz hogy egy falunyi ember megvendégelése éjszakába nyúló ünneplés lehessen, a barátnőknek össze kellett hordaniuk otthonaikból az olajmécseseket a feldíszített udvar megvilágítására. Ahogy mi a szeles időben gyertyáinkkal, bizonyára ők is egymás segítségére szorultak lámpásaik meggyújtásánál, hiszen az olajmécses szintén könnyen kialudt. Együtt - gyertyáinkhoz hasonlóan - a mécsesek is csodálatos fényfüzérré álltak össze, amely körülölelte az ünneplőket.

A gyertyás imádságon nem osztottak gyertyát, venni sem lehetett. Mindenkinek magának kellett gondoskodnia a gyertyájáról napközben. Ha viszont ki-ki beletette a magáét a közösbe, akkor már - egymást segítve - létrejött a fényözön. Aki nem hozott gyertyát, az sötét maradt, mert ugyan eljött, de nem gondolt rá, hogy szétossza magát. Aki viszont készült erre, társakra lelt, és vadidegen emberek segítettek neki ragyogni.

Bárcsak már "korán reggel keresni kezdenénk" Istent! "Róla elmélkedni tökéletes okosság, aki érte virraszt, hamar megszabadul a gondtól." (Vö. Bölcs 6,14a.15) Bárcsak betöltené már a reggelünket a Jézussal való találkozás! "Ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük" (1Tessz 4,13a) Bárcsak minden serénykedésünk, tüsténkedésünk célja/iránya lenne, hogy a héten egyszer-kétszer imádkozó közösségben örömeinket megosszuk! "Az okosak korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz." (Mt 25,4) Így megszabadulnánk korunk jellegzetese betegségeitől: az önzéstől és a magánytól. Ha engedjük, hogy Krisztus a maga Titokzatos Testévé formáljon, lakodalmas menetté válunk, ahol a barátok önzetlenül egymást segítik, és együtt emelik az ünnep fényét. "Neked mondok áldást, amíg csak élek, a te nevedben tárom imára kezemet." (Zsolt 63(62),5)