Mircsi egy nagyon jólnevelt kislány volt. Szeretett biciklizni, tudott cigánykereket vetni, sok barátnője volt az osztályban, és szépen énekelt. De amit a legjobban szeretett, az a babázás volt. Volt is neki több gyönyörű babája, amelyek szépen felöltözve ott ültek a szobájában az egyik könyvespolcon. Volt köztük kisebb is, nagyobb is, volt, aminek kerek, mosolygós arca volt, és volt, aminek olyan volt az alakja, mint a kirakatok próbababáinak. Mindegyiket szerette, de azért ő is, mint minden kislány, az újabbakkal szívesebben játszott. Előfordult időnként ugyanis, hogy kapott ajándékba egy új babát a nagybátyjától vagy az egyik nagymamájától. Édesanyja ezért minden nyár végén megbeszélte vele, hogy azokat a babákat, amikkel kevesebbet játszott, szépen rendbe tették, a ruhájukat kimosták, hajukat megfésülték, és odaajándékozták a Caritas-on keresztül más lányoknak, akiknek ezek lettek az új babái.

Mircsi egyszer kapott egy gyönyörűszép babát. Volt neki hosszúszoknyás, kék egyberuhája, egy piros és egy sárga kabátkája, valamint egy fehér kalapja, amit szalaggal lehetett a fejére kötni. Rongybaba volt, csupa puhaság, amit olyan jólesett megölelni. Minden nap, amikor hazajött az iskolából, szépen felöltöztette babáját valamelyik kabátkájába és a kalapjába, és úgy játszott vele. Még sétálni is elvitte a játszótérre kisöccse mellé téve a babakocsiban, és megmutatta mindenkinek, akit szeretett, márpedig ő mindenkit szeretett. Volt egy szomszéd néni, aki különösen kedves volt neki, mert mindig beszélgetett vele, és komoly dolgokról megkérdezte a véleményét. Őt annyira szerette, hogy elhatározta, hogy róla kapja ez a babája a nevét: így lett a rongybaba Zsuzsi baba.

Zsuzsi baba sokáig nagy becsben állt Mircsinél. Ezek voltak Zsuzsi baba szép napjai. Aztán egyszer csak Piri mama hozott egy új babát, és az lett a kedvenc. Zsuzsi baba egyre kevesebbszer került le a könyvespolcról. Volt, hogy hetekig ott árválkodott a polc sarkában kabát és kalap nélkül. Sárga kabátkáját Mircsi öcsikéje úgy megrágta egy délutáni alvás előtt, hogy ki kellett dobni. A piros kabát szintén felfeslett már, a fehér kalap behorpadt, és a kék hosszúszoknya is több helyütt elszakadt. Zsuzsi néni egyszer meg is kérdezte Mircsit, hogy mi van a Zsuzsi babával, mert már hónapok óta nem látta nála a játszótéren. Mircsi kicsit elszégyellte magát, aztán elmondta, hogy már ritkán játszik vele, mert már nem olyan szép a ruhája, és elkoszolódott a keze és az arca is. "Hozd csak el nekem, Mircsi, a Zsuzsi babát, én rendbe teszem neked!" - mondta Zsuzsi néni. El is vitte Mircsi a babát Zsuzsi nénihez a megmaradt kabáttal és a kalappal együtt. Csodát nem tudott tenni vele Zsuzsi néni, de szépen kimosta, és a keze és az arca újra hófehér lett, a szakadásokat, fesléseket megvarrta, a kabátkát és a kalapot pedig rávarrta a babára, hogy annyival is erősebb legyen a foszladozó anyag. Így bár öltöztetni nem lehetett már, mégis takaros baba lett belőle. Mircsi édesanyja nagyon megköszönte Zsuzsi néni segítségét, Mircsi pedig megölelte, megcsókolta Zsuzsi nénit, hogy ilyen sokat dolgozott a babájával. Zsuzsi baba egy időre megint kedvenc lett, de aztán ismét hátrébb sorolódott a polcon, és a nyár leteltével Zsuzsi babát még egyszer kikefélték, megfésülték Mircsi és édesanyja, és továbbajándékozták más lánykáknak.

Ez a babák sorsa. Még jó, hogy Mircsi édesanyja és Zsuzsi néni ilyen gondos, ügyes háziasszony volt, így Mircsi megunt babái szépen rendbetéve új otthonra találtak. De vajon egymással is így kell bánjunk? Ráunhatunk egymásra? Mindannyian a Jóisten alkotta babák vagyunk. Egymásnak ajándékozott bennünket, hogy szeretettel gondozzuk, ápoljuk barátságainkat, és tegyük önfeledt játékká egész életünk. Vagy ahogy Izajás mondja: mi vagyunk Isten szőlőskertje; ő mindent megtesz értünk, hogy a lehető legszebb életünk legyen: "termékeny domboldalon felásta földjét, a köveket kiszedte belőle, és nemes szőlőfajtákkal ültette be. […] Aztán várta, hogy szőlőt teremjen, de csak vadszőlőt hozott." (Vö. Iz 5,1b-2a.2c)

Vajon szeretettel gondoskodunk-e egymásról, és megteremjük-e életünkkel Isten belénk oltott szeretetének gyümölcsét? Azt, "ami igaz, tisztességes és igazságos, [...] ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos, amit tanultatok és elfogadtatok." (Fil 4,8b-9a) Hozzáhajlítjuk-e életünket engedelmesen Isten önzetlen szeretettörvényéhez, vagy szertelen belekapaszkodunk indáinkkal, vágyainkkal abba, amit éppen megkívánunk? Vajon megöleljük-e a babánkat hűségesen, és szépen bánunk-e vele? Egyikőnk sem akar megunt baba lenni a másik polcán. Bizony, nagy becsben kell tartanunk egymást. Ebben segít, ha tudatosítjuk, milyen drágák vagyunk a Jóisten szemében. Ezért "minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket hálaadással együtt az Úr elé. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban." (Fil 4,6b-7)

Ő arra ösztönöz, hogy megajándékozzuk egymást a figyelmes szeretet gyümölcsével. "Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a szőlőmunkásokhoz, hogy a termést átvegyék." (Mt 21,34) Azonban ha megfogan bennünk a "miénk lesz az öröksége"-gondolat (vö. Mt 21,38b), már nem szeretni akarjuk egymást, hanem birtokolni. Ekkor a másik egy eldobható játékszer lesz számunkra, amin - ha érdekeink úgy kívánják - átgázolunk. És elkövetkeznek Zsuzsi baba szomorú napjai. Már nem tudunk örülni egymásnak, csak az élvezetet keressük kapcsolatunkban. Úgy gondoljuk, hogy azt tesszük a szőlővel, amit akarunk, azt tesszük a babáinkkal, testünkkel-lelkünkkel és egymással, amit akarunk. Így történhetett meg, hogy Jézust, aki szeretetre, gondoskodásra és nagylelkűségre hívta meg az önzővé vált embereket, "megragadták, kidobták a szőlőből, és megölték." (Mt 21,39)

Valójában azonban saját magunkat zárjuk ki a csodás szőlőskertből, és az a hely, ami mézédes boldogsággal ajándékozhatna meg bennünket, megtelik önzéssel, féltékenységgel és birtoklásvággyal. "A szőlőt pedig más munkásokra bízzák, akik idejében átadják a termést." (Mt 21,41b) Vajon nem lehetnének Zsuzsi babának mindig szép napjai Mircsinél? Nem lehetne az egész világunk egyetlen szőlőskert, ahol mindannyian egymás boldogságán munkálkodunk? Vajon tényleg nem tudunk meglenni abortusz, háború, csalás, sikkasztás és válás nélkül? "Nem hagyunk el többé, éltess még bennünket, és mi segítségül hívjuk nevedet," Urunk! (Zsolt 80(79),19) Ha mindegyikünk a saját életén kezdi a világ megjavítását, akkor van esélyünk: "amit hallottatok és példámon láttatok, azt váltsátok is tettekre, és veletek lesz a béke Istene!" (Fil 4,9b)