A megbocsátással mindig gondunk van. Gyermekként még csak-csak, felnőttként egyszerűen nem megy. Gyermekként még hasonlítunk ugyanis az Atyára, aki könyörületes, ami azt jelenti, hogy nagyvonalú és könnyű, ezért felülemelkedik és átlép a fájdalmakat okozó sebeken. A felnőtt szíve már nem ilyen könnyű, újból és újból belebotlik a sebekbe, azok felszakadnak, és újra fájnak, és ez megkeményíti szívét. Szeretne megbocsátani, de már nem tud, mert "más emberre konokul haragszik" (Sir 28,3a), és úgy véli, jogos a haragja. Minél tovább dédelgeti magában haragját, annál jobban kiszárad a szíve. Vágyik ugyan Isten könyörületére, ám összeaszott szíve megkérgesedett, egybetömörödött, és nem képes befogadni a megbocsátást. "Aki bosszút áll, azon bosszút áll az Úr is, kemény számadást tart vele bűneiért." (Sir 28,1) A könyörülő Isten "bosszúja" tulajdonképpen a türelme, amivel megengedi, hogy elzárjuk szívünket előle. Olyan ez az emberszív, mint a megszikkadt föld, amely annyira száraz, hogy nem engedi magába szivárogni az esőt. Nem tud átázni, hiába szomjazik az éltető víz után.

Ma sok ilyen föld döngölődik össze az emberek szívében. Elhisszük, hogy mindent meg tudunk csinálni, mindent el tudunk érni, és amikor ez nem sikerül, haragszunk Istenre, amiért boldogságot ígér nekünk, és azt mégsem érjük el. Bár néha ömlik ránk Isten áldása, de lecsorog, elfolyik rólunk, anélkül, hogy zárt lelkünkbe férkőzhetne és életre keltene minket. Csak azt vesszük észre, hogy ismét csontszárazak vagyunk, és keserűen epekedünk az "élő vizek forrásai" (vö. Jer 2,13) után.

"Elvadult tájon gázolok: / Ős, buja földön dudva, muhar. / Ezt a vad mezőt ismerem, / Ez a magyar Ugar." (Ady Endre, A magyar Ugaron (részlet)) - mondja a költő. Ilyenné lettünk az önzés foglyaiként. Ezért tanulnunk kell a gyermekektől. Meg kell tanulnunk kérni bizalommal és ráhagyatkozással. A félelmeinket istenfélelemmé, azaz bizalomteljes gyermeki ragaszkodássá kell átformálnunk azáltal, hogy Isten kebelére hajlítjuk a szívünket. "Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki?" (Mt 18,21a) Igen, Péterrel együtt Jézustól kell tanulnunk a minden képzeletet felülmúló, nem számító, nem számolgató újrakezdés bizalmát, Isten új teremtését. "Irgalmas és kegyes a mi Istenünk: nagy irgalmú és hosszan tűrő. Nem bűneink szerint bánik velünk, és nem gonoszságunk szerint fizet vissza nekünk." (Zsolt 103(102),8.10) Isten adósai vagyunk, "akik tízezer talentummal tartoznak [neki..., de nap mint nap tanulják a könyörület könnyűségét az Úr Jézus Krisztustól, akinek] szíve megesett szolgáin: szabadon bocsátotta őket, sőt még az adósságukat is elengedte."

Ez a közös tanulás újra sorsközösségbe kovácsol minket. "Bocsáss meg [hát] a másik embernek, ha vétett, imádkozzál, és neked is megbocsátják vétked." (Vö. Mt 18,24b.27b) Hiszen "egyikünk sem él csak önmagának, és egyikünk sem hal meg csak önmagának. Amíg élünk, Istennek élünk, és ha meghalunk, Istennek halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, mindig az Úréi vagyunk." (Róm 14,7-8) Az őhozzá tartozás tesz bennünket is könnyűvé, gyermekké, hogy átlépjünk sebeinken, ne tépjük fel őket, hanem engedjük, hadd gyógyuljanak. Uram, "áztasd barázdáit, egyengesd göröngyeit, záporesővel lazítsd" (Zsolt 65(64),11) lelkünk földjét, hogy gyógyuljon, és ne keményedjen meg újra!