- Láttad már a sötétet? A vaksötétet?
- Nem. Mit lehet azon látni?
- Önmagadat.

Ezzel az egyszerű párbeszéddel lehetne összefoglalni az Isten igéjének vasárnapján elénk táruló tanítást. Ösztönösen vágyunk a fényre, mert a fényhez vagyunk hozzárendelve, a fény ad nekünk értelmet. Önkéntelenül a fénnyel azonosítjuk magunkat. Akkor érezzük biztonságban magunkat, ha fényárban úszunk.

Pedig nem vagyunk fény. Sötétség van bennünk. Amíg ezt nem tudatosítjuk, romantikus ábrándozók vagyunk, és rendre összetör a valóság. Viszont ha szembesülünk sötétjeinkkel, akkor megszülethet bennünk az őszinte kiáltás a fény után.

Ekkor választanunk kell. Bezárkózunk, és csiholunk magunknak műfényt. Vagy megkeressük a valódi fényt, és kitárjuk magunkat előtte. "A nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál árnyékának országában laknak, azoknak nagy világosság támad." (Iz 9,1) A Biblia szerint "Az Úr az én világosságom." (Zsolt 27(26),1a) Akkor tud bevilágítani, ha megmutatom neki sötétségeimet. Ha felületesen azonosítom a vágyaimat a valósággal, fénynek látom magam. Olyan leszek, mint a "mint kilencvenkilenc igaz […], akinek nincs szüksége megtérésre." (Vö. Lk 15,7) Nem kerülök kapcsolatba Jézussal, aki "ezt hirdette: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!" (Mt 4,17b) Sötétjeim, gyengeségeim beismerése csak őszinte, mély baráti közösségben lehetséges. Ezért hívta "Simont, akit Péternek is neveznek, és Andrást, a testvérét [... majd] másik két testvért is: Zebedeus fiát, Jakabot és testvérét, Jánost […] Kövessetek engem!" (Vö. Mt 4,18-21) Mi is ebben a közösségben merjük megvallani sötétségeinket, közösen keresve a minket megvilágosító, egyetlen Fényt, Krisztust. "Forrjatok eggyé ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban […], hogy Krisztus keresztje erejét ne veszítse!" (Vö. 1Kor 1,10b.17b)