Szükségünk van Istenre, mert vele együtt szeretnénk olyanok lenni, mint ő, nem pedig nélküle. Épp ezért nem lázadunk ellene, hanem szomjazzuk közelségét: "keressétek az Urat, ti, szegényei a földnek, akik teljesítitek parancsait, keressétek az igazságot, keressétek az alázatot." (Szof 2,3a) Észre kell vennünk magunkban sötétségeinket, amik homályba borítják a lelkünk: a dicsekvéseinket, büszkélkedésünket, kacérkodásunkat, feltűnősködésünket. Mert "ami a világ előtt alacsonyrendű és megvetendő, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik látszanak valaminek." (1Kor 1,28) Le kell vetnünk látszatainkat.

Isten nem tudja telepakolni se a másokra haragvó, ökölbe szorított kezet, se az önmagát féltő, önmagát takaró kezet, se a saját kacatjait markolászó, kapzsi kezet. De "az elnyomottnak igazságot szolgáltat, az éhezőnek ő ad kenyeret, kiszabadítja az Úr a foglyokat. Megnyitja a vakok szemét, és fölemeli azt, aki elesett. A jövevényt megvédi. Támogatja az árvát és özvegyet." (Zsolt 146 (145),7-8a.9a)

Isten türelmesen hív bennünket, hogy vele képzeljük el az életünket. Ne mások fölé kerekedve akarjunk érvényesülni, hanem merjük elfogadni ürességünket, szegénységünket, azt, hogy eltaposhatók és szelídek vagyunk, hogy megrendít bennünket mások nyomora, hogy nem ütni, hanem békességet szerezni indulunk minden reggel. (Vö. Mt 5,1.12a) Szerinte ez a boldogság, amire teremtett minket. Ezért maga is így élt a földön Fiában, és így akar éltetni bennünket is. Boldogan.