A hívő ember sosincs egyedül, sorsa Isten tenyerébe van írva. Még ha ingó-bingó falevélnek érzi is magát, amit kénye-kedve szerint fú a szél, egy nagy fa ezer és ezer levele közül az egyik: körülveszik és óvják társai, és közös erővel mindannyian a nagy fába kapaszkodnak. "Örvendezzünk tehát őbenne, mert hatalmával uralkodik mindörökké." (Zsolt 66(65), 6c-7a) Persze mindegyikőnk éli a saját életét: külön-külön kapcsolódunk a fához valamelyik ágon csüngve. Mégis tudjuk, akárhol érintjük, ugyanaz az erő jár át bennünket, "az Igazság Lelke, aki örökre veletek marad, [...] és bennetek lakik." (Vö. Jn 14,16c.17c)

Hogy hogyan lakik bennem? Aki "befogadta az Isten szavát", és "imádkoztak érte" az apostolok, "az megkapta a Szentlelket". (Vö. ApCsel 8,14-15.17) Ilyen egyszerű. Ha tudatosítom, hogy falevél vagyok, és a fától kapom az életem, akkor minden erőmmel a fához kapcsolódom. Azon iparkodom, hogy befogadjam életembe a Megtestesült Igét, mert az ő tartása, jelleme formálja levélkémet a fa képére. Elkezdek szava szerint élni, "Krisztust szentül tisztelni szívemben, [...] szelíden, tiszteletteljesen és jó lelkiismerettel" (vö. 1Pt 3,15a.16a). Ahogy az apostolok imádkoztak a Fülöp diakónus szavára megtértekért, úgy szeretném én is hálával, engedelmesen hozzáigazítani életritmusom az egyház közös ünnepléséhez (koinoia), a rászorulók szolgálatához (diakonia), a tanúságtételhez (martyria) és a szentségi élethez (liturgia). Ha így átformálom mindennapjaimat, akkor valóságosan a fából növök majd ki, és "Krisztusban való szép életem" öröme betölt, akkor is, ha csúfolnak, rágalmaznak érte (vö. 1Pt 3,16); és semmi nem számít, mert ereimben ereje; a Lélek belém susogja Krisztus ígéretét: "mert én élek, és ti is élni fogtok." (Jn 14,19b)