Ahogy gyümölcsfáink, kerti bokraink elhullajtják lombozatukat, megvizsgálhatjuk a metszhető fajtákat, hol vannak sérülések rajtuk, hol túl sűrűek vagy satnyák az ágak? Az őszi vagy tavaszi metszésen aztán visszametsszük a gyenge növéseket, ritkítjuk a sűrűeket, eltávolítjuk a sérült növényrészeket egészen addig, amíg egészséges, szép növésű, és termésre alkalmas növényt nem kapunk.

Adventi utazásunk a szív belseje felé veszi az irányt. A szívünket is megvizsgáljuk, és lemetszünk róla "minden fát, mely jó gyümölcsöt nem terem" (vö. Mt 3,10b), és megtisztítjuk szívünk vágyait, hogy olyan "hajtás sarjadjon gyökeréből, [melyen] az Úr lelke nyugszik" (vö. Iz 11,1b-2a).

Mindannyiunkban ott lakik a "viperák fajzata" (vö. Mt 3,7b), akit a félelmei, vágyai űznek, hajtanak bele gőgbe, önzésbe, mások feletti uralkodásba; aki megfelelésvágyból "aszerint ítél majd, amit a szem lát, s [...] aszerint ítélkezik, amit a fül hall" (vö. Iz 11,3b).

Bár ez a szorongó és agresszív magatartás minduntalan felüti a fejét bennünk rosszra hajló akaratunk okán, mégsem ez lakik a lelkünk mélyén. Gyökerében a szívünk tele van reménnyel egy bölcs, értő, megerősítő és bizalomteljes (vö. Iz 11,2) világban, ahol nem bántják egymást az állatok (vö. Iz 11,6-8), az emberek pedig "Krisztus Jézus akarata szerint egyetértenek, és egy szívvel, egy szájjal magasztalják Istent, Urunk, Jézus Krisztus Atyját!" (Róm 15,5b-6) Krisztus "Szentlélekkel és tűzzel keresztel meg [minket]; kezében tartja már a lapátot, hogy kitakarítsa szérűjét" (vö. Mt 3,11c-12a). Lemetsz rólunk minden külsőségest és kicsinyest, leéget rólunk mindent, ami beteg és satnya, hogy elkezdjenek növekedni bennünk "az atyáknak tett ígéretek." (Vö. Róm 15,8b). Életünk öröme túlcsordul, és vágyunk rá, hogy továbbadjuk Krisztus irgalmas lelkületével. "Karoljátok fel tehát egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten dicsőségére!" (Róm 15,7)