A mai szentírási szakaszok arról a bensőséges közösségről szólnak, amelyet keresztényként egymással ápolni szeretnénk. Gondoljunk csak arra, hogy hétről hétre keresztény életünk középpontja az Úr asztalánál való szeretetteljes együttlét, amelyben megtörjük a kenyeret, hallgatjuk az ÚR szavát, és élvezzük egymás társaságát az ÚRban. Úgy tűnik, egyedül ez a szép és egyszerű feladatunk van életünkben: „Mert hamarosan eljön szabadításom [...] mindazoknak, akik megtartják a szombatot [...] megörvendeztetem őket házamban, az imádság házában.” (Vö. Iz 56,1.6-7)

De hogyan tudok olyan mélyre hatolni a hitben, hogy testben-lélekben részese lehessek ennek az asztalközösségnek? Hiszen már évek óta ülünk a templom padsoraiban, és jól ismerjük már egymást a plébániai közösségi ünnepekről. Annyi közös szentáldozás után már biztosan krisztusi asztalközösséggé váltunk, nem? Már hogyne lennénk, hiszen minden vasárnap halljuk, hogy „kedves testvérek” vagyunk!

Kérem, engedjenek meg egy tesztet! A részvétel teljesen önkéntes és anonim. Legyen szíves, és saccolja meg, hogy a vasárnapi szentmisén résztvevőknek mekkora hányada tartozik azok közé, akiket meghívna egy étkezésre az otthonába? Természetesen nem egyszerre mindenkit, hanem arányosan elosztva az év során kettesével vagy hármasával.

Valakit meghívni az otthonunkba, és asztalhoz ültetni, nagyfokú bizalom kérdése. Bízunk egymásban, mert barátok vagyunk, mert ugyanazt a világnézetet és értékrendet valljuk. És persze, mert tudjuk, hogy a másik frissen mosott ruhában, tisztán érkezik hozzánk; a cipője makulátlan lesz, és természetesen még a folyosón leteszi; udvariasan viselkedik, és érdekfeszítő történeteket mesél. A kérdés csak az, ha minden héten együtt veszünk részt a szentmisén, és majd mindig egymás után áldozunk, nem tekinthetjük-e mindezeket a fent említett feltételeket eleve teljesültnek?

És most természetesen elnézésüket kérem, hogy ilyen gondolati játékba merészeltem bevonni Önöket! Hiszen tudvalevő, hogy egy ilyen meghívás nem kis kockázatot rejt magában. Az idősek semmiképpen nem fogadhatnak új ismerősöket az otthonukban családjuk beleegyezése nélkül, nehogy valami nem kívánt esemény történjék. Az egyedülállóknak is megfontoltnak kell lenniük ilyen ügyekben. Akik kisgyermeket nevelnek, azoknak elsősorban róla kell gondoskodniuk. És minden más jelenlévőnek is jó oka van rá, hogy kivételnek tekintse magát.

De ez a gondolatjáték azért mégsem volt hiábavaló. Hozzászoktunk ugyanis ahhoz, hogy az életünket úgy rendezzük be, ahogy nekünk tetszik, ahogy nekünk kényelmes. Ám, ha belegondolunk, ez merő önzés, amit keresztényként nem engedhetünk meg magunknak. Nyitott és megszólítható kell legyünk, akármennyire is veszélyes társadalomban élünk; embernek kell megmaradnunk, ahogyan Jézus élt köztünk. Természetesen vannak határaink, hiszen „nem kaptam küldetést máshová, csak Izrael házának elveszett juhaihoz.” (Mt 15,24). Nem tudunk mindenkin mindig segíteni, ez világos. De mindannyian Jézus határtalan szeretetére vágyunk. Ezt a lelki beállítottságot kaptuk Teremtőnktől. Ki segíthetne nekünk jobban begyakorolni az ehhez illő, határain túllépő magatartást, mint mi egymásnak?

Az egyetlen kérdés az, hogy valóban asztalközösség vagyunk-e? Ez azt jelenti: akarunk-e időt tölteni Jézussal és egymással? „Az asszony [így felelt]: „Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a morzsákból, amelyek lehullanak uruk asztaláról.” (Vö. Mt 15,27)

És ha azt mondják nekem: „Haj, tisztelendő úr, olyan nehéz, amit kér tőlünk!”, akkor ismét elnézést kérek, amiért ezt szóba hoztam, és higgyék el, én elhiszem, hogy mindenkinek nyomós oka van kivételnek tekintenie magát. Amennyiben az ÚR így akarja. Ezt nem én fogom eldönteni.

Ha azonban elgondolkodnak azon, hogy ki méltó a szentmiseközösségünkből arra, hogy családunk asztalközösségébe meghívást kapjon, akkor hasznos figyelembe venni Pál apostol szavait: „ahogyan egykor ti nem hallgattatok Isten szavára, most azonban irgalmasságot nyertetek az ő engedetlenségük miatt: ugyanúgy ők most engedetlenek az irántatok megnyilvánult irgalmasság miatt, hogy majd ők is irgalmasságot nyerjenek.” (Vö. Róm 11,30) Ez annyit tesz: mindannyian tökéletlenek vagyunk, a lényeg, hogy Jézushoz tartozzunk, és nála irgalmat leljünk. „Áldjanak téged a népek, Isten, áldjanak téged az összes nemzetek!” (Zsolt 67(66),6) Ha megtapasztalják, hogy valóban egy asztalközösséggé lettek, szentmiséjük üdítő és megtartó erővé válik életükben.