"Isten kegyelméből Friedrich Wilhelm, Poroszország királya. Először is kegyelmes üdvözletünk szeretett és tisztelt Alattvalóinknak!"

Így kezdődik a porosz király egy nyilatkozata 1810-ben, Berlinben.

A régi idők uralkodói és hatalmasai hatalmukat "Isten kegyelméből", Isten akaratából vezették le. Ennek alapja az a felfogás, hogy minden állami hatalom Istentől származik, ezért az uralkodó legitimitása is Isten akaratán nyugszik.

Mi ezzel nem nagyon tudunk mit kezdeni a 21. században. Undorító! Hogyan igazolhatják emberek ilyen alattomos módon hatalmukat másokon? Elborzadunk a gondolat nyomán, hogy milyen sokan lehettek, akik korlátlan hatalmukat saját előnyükre használták ki, és a rendelkezésükre álló lehetőségeket csak arra fordították, hogy meggazdagodjanak.

A Szentírás felől nézve azonban mást látunk. Az uralkodók arra kapták hatalmukat, hogy azt alattvalóik javára fordítsák. Lehet, hogy a porosz király is így gondolkodott? Lehet, hogy Szent László is így gondolta? És Mátyás király? És Könyves Kálmán? És József nádor? És Szent Erzsébet? És Sissi?

Miért taszít minket akkor ez ennyire? Valószínűleg azért, mert társadalmunk mindent az élvezetekért tesz. Azért eszünk, hogy valami finomat kóstoljunk. Dolgozunk, hogy értékesnek érezzük magunkat. A telefonunkat birizgáljuk, hogy újdonságokat tudjunk meg az ismerősökről, politikáról és a világról. Ha egy étel nem ízlik, ott hagyjuk a tányéron; ha a munka nem érdekel, felmondunk és keresünk mást. Csak a telefonunkhoz ragaszkodunk, mert az mindig kielégíti kíváncsiságunkat.

„Isten kegyelméből” – mit jelentett ez akkoriban? Aki ételt kapott, megette, mert ez volt az egyetlen alkalma, hogy valamit harapjon. Aki dolgozott, teljes erővel tette, mert ez jelentette számára és családjának az esélyt, hogy átvészeljék a következő telet. Természetesen akkoriban nem volt telefon, így az embereknek több idejük volt arra, hogy azt tegyék, amit kötelességüknek tartottak.

„Isten kegyelméből” azt jelentette, hogy az uralkodó hasonló Istenhez, és feladata, hogy Jézust utánozva mindenki javára lemondjon az akaratáról. „Isten kegyelméből” azt jelentette, hogy „atyává lesz Jeruzsálem lakói és Júda háza számára.” (Iz 22,21c) „Isten kegyelméből” azt jelentette, hogy a gondoskodás alattvalói szállásáról, ruházatáról és ételéről „az ő vállára kerül” (Iz 22,22b). Igen, ez az ő jutalma. Bár bíborba és patyolatba öltözködhet, de attól a pillanattól kezdve, hogy hivatalát betölti, egész tehetségét mások szolgálatába állítja, és nem futhat el. „Mint a szeget, szilárd helyre verem be, és dicsőséges trónjává lesz atyja házának.” (Iz 22,23)

Csodáljuk, hogy Jézus keresztre feszítése és István megkövezése után, „amikor nagy üldözés támadt a jeruzsálemi gyülekezet ellen, mindenki szétszéledt az országban, Júdeában és Szamáriában, csak az apostolok nem.” (ApCsel 8,1) Miért maradtak éppen ők? Mert az új Izrael szolgáiként „atyává lettek Jeruzsálem lakói és Júda háza számára.” (Iz 22,21c) Nem hagyhatták cserben szegényeiket éppen az üldözésben. A többiek nevében Péter kapta meg az ígéretet és a feladatot: „Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat” (Mt 16,18a) Csak később hagyták el Jeruzsálemet, amikor az egyház elterjedt az egész Földközi-tenger térségében, és másutt is szükség volt a megerősítésükre. „Ó, milyen mélységesen gazdag az Isten bölcsessége és tudása! Milyen kifürkészhetetlenek szándékai, és milyen megfoghatatlanok útjai!” (Róm 11,33)

Isten kegyelméből vagyunk azok, akik vagyunk: férfiak és nők, szülők, nagyszülők és gyerekek. Mindannyian kaptunk tehetséget, hogy azokkal másokat szolgáljunk. Felajánlhatjuk vállunkat, hogy mások rátehessék a terhüket. És nem kell állandóan azt hajkurásznunk, hogy valami kívánatosat, finomat vagy érdekeset kapjunk. Mi is Isten kegyelméből hasonlíthatunk az ÚRhoz – a keresztre feszítettségben éppúgy, mint az új életben.