Az arany, a termésarany egy önálló ásvány és kémiai elem. Előfordul kvarcereken, teléreken belül, finom szemcsék, lemezkék vagy ritkábban kristályok formájában, gyakran szulfidásványok (például pirit) kíséretében. Másodlagosan folyók hordalékában megtalálható. Meglepő talán, de egyáltalán nem ritka ásvány az arany. Kis túlzással be van terítve vele a világ. A bökkenő csak az, hogy legtöbbször nagyon kis mennyiségben. Fáradságos, drága technikák árán lehet csak kinyerni a kőzetekből, miközben fel kell forgatni érte megszokott környezetünket.

Ugyanígy vesz bennünket körül Isten. Mindenütt jelen van, rajta járunk-kelünk, de nem vesszük észre. "Így szólt az Isten: »Kérj, mit adjak neked!« Salamon azt felelte: »[...] Adj szolgádnak éber szívet, hogy meg tudja különböztetni a jót meg a rosszat.« (1Kir 3,5b.9a) Mi csak a kellemeset keressük: egy jégkrémet, egy süteményt, az édes pillanatokat vagy egy jó hideg sört. A felszínen mozgunk, eszünkbe sem jut leásni a mélybe.

Az éber szív azonban érzékenyen figyel Istenre. Őrá rezonál, mint a fémdetektor a fémre a földben. Ráhangolódik az Ő hullámhosszára, mert azok közé akar tartozni, akiket "eleve arra rendelt, hogy Fiának képmását öltsék magukra." (Vö. Róm 8,29) Éberen ráfigyel, és spontán átveszi az Ő stílusát, elajándékozza magát, és lényévé válik, hogy szeret. »Annyi mindent kérhettél volna, Salamon - felelte az ÚR - de nem magadra gondoltál, hanem azokra, akiket segítened kell, "hogy kormányozni tudjad népedet", ezért gazdagon megáldalak.« (Vö. 1Kir 3,9-13) Ahogy az arany mindenütt előfordul, de oly csekély mértékben, hogy nem tesz gazdaggá senkit, úgy az időnként Istenre figyelő ember sem tud eltelni az ő ajándékaival.

Az éber szív ellenben egyetlen viszonyítási ponttá teszi az ÚR szavát, felforgatja az életét, és nem sajnál időt, energiát, hogy kibányássza a valóságból az ÚR aranynál is ragyogóbb jelenlétét, és ahhoz szabja tetteit. "Drágább nekem ajkad törvénye sok ezer aranynál, ezüstnél. [...] Parancsaidat többre tartom az aranynál, kedvesebb nekem, mint a színarany." (Zsolt 119(118),72.127)Érzékennyé válik a tisztán csillogó szív szépségére, és megváltozik az élete: "boldogan elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt" (vö. Mt 13,44b) a szikrázó ragyogást, ami nem ehető, nem iható, nem érzéki vágyaink csillapítására szolgál. Szántóföldben elrejtett kincs, egyetlen, legszebb igazgyöngy. Le kell ásni érte, meg kell keresni, fáradságos munkával ki kell nyerni a mindennapokból. A végén azonban ott marad velünk, mint az élet esszenciája, mint a néhány aranyszemcse az aranyásó szütyőjében fáradságos hónapok, évek terméseként. "Ragyogva világít szavad fénye, okossá teszi" azt, aki ráfigyel. (Vö. Zsolt 119(118),130)