A II. Vatikáni Zsinat a Lumen Gentium kezdetű dogmatikai konstitúciójában az Egyházat Isten népének írja le bibliai alapokon, hogy „az legyen minden egyes ember számára ennek az üdvöt hozó egységnek a látható szakramentuma.” (LG 9) Isten vágya az, hogy az emberek egy olyan közösség legyenek, amely hallgatja Szavát, és párbeszédben áll vele. Amint az ember elismeri, hogy Isten egy közeli Isten, „az irgalom és hűség majd egymásra lelnek, [miként ...] az igazság és a béke […] Megmutatja az Úr jóságát, [... hogy életünk] meghozza termését.” (vö. Zsolt 85(84),11.13)

Amikor azonban olyan istent keresünk, aki csak hasznos számunkra, a kapzsiságunk, kényelmességünk, lustaságunk és félelmeink torzítják istenképünket. Őt abban a „hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvészben, […] földrengésben, [és …] a tűzben" keressük, ahol "az Úr nem volt" jelen (vö. 1Kir 19,11-12). Ha mindig csak a minket segítő, nekünk kedvező, hatalmas Istent keressük, soha nem fogjuk felismerni Őt. Bár „az istenfiúság, a dicsőség, a [szentségek ...], az istentisztelet és az ígéretek" (vö. Róm 9,4) a miénk, mégsem leljük teremtő Atyánkat, mert rossz irányban keresünk. Igen, Isten hatalmas. Igen, Isten dicsőséges. És valóban, Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk (vö. 1Jn 3,1). Mégis, az talál rá, aki inkább tudatában van nincstelenségének, mint biztonságának, mert tudja, hogy csak tőle függ: a közeli Istentől.

Péter Jézusban megismerte ezt a közeli Istent, aki elérhető. Ezért szólítja meg azt, akitől a többiek féltek: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” (vö. Mt 14,28) Ha párbeszédben maradunk Vele, új, korábban elképzelhetetlen utakat nyit meg előttünk. De ha félelemből vagy túlzott biztonságra törekvésből mindent irányítani akarunk, „az erős szél láttán megijedünk, és merülni kezdünk.” (vö. Mt 14,30a)

Most vizsgáljuk meg, vajon saját hajónkhoz, saját biztonságunkhoz és szokásainkhoz mennyire ragaszkodunk? Fontosnak tartjuk-e, és van-e bátorságunk új utakat felfedezni Isten közelségéhez? Ezek az utak mindig személyes elköteleződést követelnek, erőfeszítést és lemondást, de csak így válunk hasonlóvá Hozzá, és csak így válik jelenvalóvá az Atya akarata bennünk. Ahhoz, hogy ezt a közelséget ápoljuk, beszélgetnünk kell Vele, hallgatnunk kell Rá a csendben, a szentségekben, különösen a kiengesztelődés szentségében. Így kerülünk közelebb Hozzá és egymáshoz, és Isten népévé válunk, hogy „az Egyház legyen minden egyes ember számára ennek az üdvöt hozó egységnek a látható szakramentuma.” (LG 9)