Minden úgy kezdődött a Jelenések Könyve szerint, hogy "az égben feltárult az Isten temploma, és láthatóvá vált a szövetség ládája." (Vö. Jel 11,19a) ez nem más, mint a Bárány, a Szeplőtelen Áldozat, Jézus, Isten Egyszülötte, akiben feltárul "az istenség egész teljessége" (vö. Kol 2,9). Ami következik, nagyon egyszerű és véresen komoly: mindenki szembesül Isten gyengéd, szeretetteljes arcával Jézusban. Vannak, akik befogadják életükbe, ők az "asszony, kinek öltözete a nap volt, lába alatt a hold, fején pedig tizenkét csillagból álló korona" (Jel 12,1b), ők az Isten népe, az egyház, amely legkiválóbb tagjában, Máriában, mindannyiunknak példát adott Isten legteljesebb befogadására.

És vannak, akik tagadják, hogy ilyen az Isten; akik ádáz haraggal, kétségbeesetten utasítják el a gyenge Istent; akik dühöngve dobják el maguktól még a gondolatát is, hogy Isten eltaposható, megszégyeníthető, hogy ő magzatként csak egy sejtcsomó, csecsemőként síró-rívó kolonc, a fiatalban szép és tiszta álom, amely önzetlenségre és növekedésre hív, a felnőttben kitartás és megfeszülés, ami lemondásra szólít fel, a betegben és az öregben pedig csak teher a társadalomnak. Miért lett az Isten ember? - üvöltik sokan a sátánista rock bandákkal. Miért nem tett inkább bennünket, embereket, az általunk megrajzolt isteni lényekké, akik csak esznek-isznak a Valhallában, és élvezik, hogy mindent megtehetnek az emberekkel? 

Vannak tehát, akik Szűz Máriához hasonlóan befogadják a gyenge Istent, és nem átallnak sejtcsomó, kolonc, teher lenni, bátrak tisztát álmodni, lemondani, megfeszülni, hogy maguk is gyengékként, folyvást a dühöngő sárkány elől "meneküljenek a pusztába, ahol az Isten helyet készített számukra." (Vö. Jel 12,6a) Gyengének és legyőzhetőnek lenni azt jelenti, hogy mindent Istentől várunk, aki "Krisztusban mindenkit életre kelt. […] Azután következik a vég, amikor Krisztus átadja az Istennek, az Atyának az uralmat, miután minden felsőbbséget, hatalmat és erőt megsemmisített." (vö. 1Kor 15,22b.24)

A döntés tétje egyszerű: a szelíd, cirógató, gyengéd, virágillatú, éltető Istenhez kötöm az életem, aki életem végén fölemel magához, vagy a kegyetlen erőszak szellemeit keresem vak dühvel, akik az általam tákolt magasságba segítenek fel, belefullasztva a pokol magányába. Mária a gyönge, csöppnyi Istent választotta, és ez egy halálos fenyegetésekkel teli életet hozott neki, de ő csodálatos érzékenységgel hallgatva Istent, megtalálta azokat, akik a gyenge Istent szintén befogadták. Ő azóta is összegyűjti, édesanyaként békíti, nyugtatgatja a Jó Pásztor báránykáit, visszhangozva szívükben a Pásztor szavát: "Ne féljetek!". "Nagy dolgokat művelt velem a Hatalmas, Szentséges az ő neve! Irgalma nemzedékről nemzedékre száll, mindazokra, akik félik őt. Nagyszerű dolgot tett karja ereje, széjjelszórta mind a gőgös szívűeket. Lesöpörte trónjukról a hatalmasokat, és felmagasztalta az alázatosakat." (Lk 1,49-52)