Mesélték, hogy régen, amikor még nem volt szentmise a kis falvakban, mert a kolostorokat a kommunisták még nem oszlatták fel, és nem jutott minden faluba pap, a sásdi karácsonyi éjféli misére a meződiek együtt mentek: a felnőtt férfiak haladtak elöl, váltogatva a sorrendet, hogy letapossák a havat, mert akkoriban, ugye, decemberben még sok hó esett. Mögöttük hosszú sorban követték őket a nők és a gyerekek, ügyelve arra, hogy a férjek/apák lábnyomában maradjanak, és ne ázzanak át a csizmáik. „Mindig a nyomomban! Mindig állj mögém!” – szóltak az apák utasításai kíváncsi gyermekeikhez, akik persze legelöl akartak menni. Akkoriban még nem voltak gyógyszerek megfázás ellen, és ha egy gyermek csizmája átázott, a lába megfagyott a fűtetlen templomban ácsingózva, és utána még majdnem egy teljes órát kellett gyalogolni a hóban hazafelé! Könnyen megeshetett, hogy másnapra magas láza volt az izgága gyermeknek, ami akár halálos is lehetett számára.

„Mindig a nyomomban! Mindig állj mögém!” – így szólt Jézus is Péterhez. A "Távozz tőlem!" ugyanis ezt jelenti: "Állj mögém!" Állj mögém, és én utat török nektek a mennyei Atyához, és tudom, hogy ez az út néha nehéz lesz és keserű. „Nevetségessé váltam napról napra: Aki csak lát, mind kicsúfol. Akárhányszor csak beszélek, azt kell kiáltanom, azt kell hirdetnem: Erőszak! Romlás! Az Úr szava így mindennap gyalázatomra vált és csúfságomra.” (Jer 20,7b-8)

Isten, az Atya meghívott bennünket, hogy buzdítsuk egymást: Jézus nyomában járjunk, mindannyian „tagadjuk meg magunkat, vegyük fel keresztünket és kövessük őt.” (Vö. Mt 16,24b)

Ma a világ megcsal minket, és úgy mutatja, mintha végtelen lehetőségek állnának rendelkezésünkre életünk alakítására.

Ha van lehetősége valakinek elhagyni a hazáját, hogy pénzt és hírnevet szerezzen, miért ne tenné meg?

Ha van lehetőség kizárólag magunkkal törődni, miért adnánk fel szingli életünket, és minek alkalmazkodnánk másokhoz, főleg miért vállalnánk gyereket?

Szívesen vennénk megerősítést az ÚRtól, amikor saját utunkra lépünk, de Jézus nem mond semmit ezekre a kérdésekre, hanem csak annyit mond: „Mindig a nyomomban! Mindig állj mögém!” „Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt.” (Mt 16,25)

A mennyei Atya csodálatos életet ajándékozott nekünk. Mindannyiunknak van hazája, Istentől kapott képessége, hogy fékezze önzését, megnyissa szívét "a másik fele" felé, és férfiként vagy nőként véglegesen odaadja magát a házasságban annak, aki kiegészíti őt. De ezt az ajándékot néha nagyon nehéz viselni. Néha nem látjuk magunk előtt az utat. Néha idegennek érezzük magunkat, sőt önmagunktól is távol kerülünk. Ahogy mondják, nem érezzük jól magunkat a bőrünkben.

Ilyen helyzetben szívesen hallgatom barátaim sustorgását a fülemben: „Isten őrizzen meg ettől! Ez nem történhet meg veled!” (vö. Mt 16,22b) Aztán záporoznak a javaslatok, hogyan kezdhetek új életet, hogyan égethetem föl magam mögött az összes hidat, és hogyan élhetek úgy, hogy végre csak magammal kelljen törődnöm?

„Mindig a nyomomban! Mindig állj mögém!” – hangzik fel ekkor hirtelen Jézus szava bennem.

Tényleg el kell költöznöm a hazámból? Hagyjam ott a családomat és barátaimat? Tényleg az önzésbe kell menekülnöm?

Miért? Mert a főnök nem adott fizetésemelést? Lehet, hogy túl félénk voltam, hogy egyáltalán kérjek?

Vagy mert akinek udvaroltam, visszautasított? Lehet, hogy azért, mert magamat sem szeretem? Mert egyszerűbb sportolni, háziállatot tartani és úgy élni, ahogy akarok?

A világ megcsal minket, amikor végtelen lehetőséget kínál. Ezek a lehetőségek valóban léteznek, de nem nekünk. Van, ami másoknak szól, és talán a mi segítségünkkel juthatnak hozzá ők is egy esélyhez. És van, ami megváltoztatja a teremtés rendjét, tehát nem etikus, ezért nem szabad élni velük.

A mi lehetőségeink Jézus mögött vannak, ezért mi odaállunk mögé, ahogy mondja, az ő nyomába. Oda, ahol mindig szeretettel fogadnak minket, ahol hibáinkat megbocsátják, és ahol mi is megtanulunk megbocsátani egymásnak, és tanulunk újra bizalomban élni. Ahol ügyetlenségeinket nem nevetik ki, és gyengeségeinket hordozzák. Így találhatjuk meg önmagunkat – hazánkban, családunkban, identitásunkban és hivatásunkban, hogy odaadott életet éljünk.

„Testvéreim, […] Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte. és mi a tökéletes!” (Róm 12,1a.2)

Nos, mit szólsz ehhez, Péter? Tényleg ezt akartad? Ezt a magányos, megtört és bezárkózott életet, ami jellemzi a mi társadalmunkat? Ez valóban a Sátántól van. Ahogy Te megbántad, mi is bánjuk az ilyen gondolatainkat, és követünk téged, Péter, és beállunk veled Jézus mögé, az ő nyomába.

„Uram, Istenem, virrasztva kereslek, az én Istenem te vagy nékem. Téged szomjaz lelkem, testem utánad eped, mint a puszta tikkadt, kiaszott földje.” (Zsolt 63,2) Ámen.