Hans Christian Andersen meséje, A rút kiskacsa, klasszikus története egységünknek és különbözőségünknek. A szürke tollpamacs hasonlít a többi kiskacsához, de mégsem ugyanolyan. Ahogy nő, egyre hosszabb a nyaka, ami miatt állandóan kicsúfolják. Vonzódik a hattyúkhoz, de kicsi még, és nem tud velük repülni. Az öreg néni ugyan befogadja, aztán egy gazda is segít rajta, de a háziállatok mindenütt kiközösítik. Végül felnő, leveti szürke tollait, gyönyörű hattyú lesz belőle, és boldogan csatlakozik a fenséges madarakhoz.

Keresztényként mi is hasonlót élünk át. A "pártusok, médek, elamiták; és Mezopotámiának, Judeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frigiának és Pamfiliának lakói; Egyiptomból, a líbiai Ciréne vidékéről és Rómából valók […]; zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok" (vö. ApCsel 2,9-11a) mind különböznek tőlünk, bár mi az ő nyelvüket beszéljük. Valóban, ugyanazt esszük, ugyanazt isszuk, mint a többi háziállat, ugyanúgy fürdünk, ahogy a többi kiskacsa, mégis mások vagyunk. Vágyódunk a magasba a gyönyörű, hatalmas madarakkal, hogy kimondhassuk "a Szentlélek által: [...] »Jézus az Úr!«" (1Kor 12,3b), és vágyódunk a boldog találkozásra azzal, aki "így szól hozzánk: „Békesség nektek!" (Jn 20,19c)

Természetesen megértjük azokat, akik közül jöttünk. Hordozzuk neveltetésünk, családi szokásaink. Mindegyikőnk jellemzően saját generációjának a rock együtteseit ismeri. Barátainkkal közösek a kedvenceink a kereskedelmi rádióállomások, a főzőműsorok és a tv-sorozatok közül. Mi hívő katolikusként mégis egységesen különbözünk mindannyiuktól: tudniillik vágyódunk a szárnyalásra. "Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk keresztségünk által: akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok vagyunk." (1Kor 12,13a) Akárhonnan jöttünk, mi már nem elégszünk meg azzal, hogy a baromfiudvarban kapirgáljunk ki-ki a maga gesztenyéje után. Mi szárnyalni akarunk, egymást röpíteni, mert "a Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele." (1Kor 12,7) A Lélek erejében túllépünk saját egónkon, hogy ne legyünk nárcisztikus zsarnokai életünknek. Egymásért élő, boldogan szárnyaló, hófehér Szentostyával táplálkozó, szent közösség vagyunk. Krisztus teste, aminek "sok tagja van. A testnek ez a sok tagja mégis egy test. […] Valamennyiünket ugyanaz a Lélek töltött el." (1Kor 12,12.13b)

Igen, mi, akik most itt vagyunk, nagyon különbözőek vagyunk. Nem egyezik se ízlésünk, se kedvtelésünk szinte semmiben. Azokra hasonlítunk, akik leginkább különböznek tőlünk. Azok nyelvét beszéljük, akik egyáltalán nem értenek bennünket. Azokkal eszünk és iszunk, akik nem értik, mire vágyunk. Mert mi a magasztos röptű, fehér madarakat szemléljük, és a bűnöket megbocsátó Istennek (vö. Jn 20,23) zengjük: "Áraszd ránk Lelkedet, Istenünk: újítsd meg a föld színét." (antifóna)